Szentbeszéd Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök mellszobrának megáldása előtti elsőszombati szentmisén

Budapest-Kelenföld, 2010. március 6.


Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek


Krisztusban Kedves Testvéreim!



A szamáriai asszony története két síkon játszódik párhuzamosan. Egyrészt egy reális történéssorral állunk szemben. Jézus Jeruzsálemből Galileába megy. És nem a Jordán menti forróságtól nehéz utat választja, hanem - mint annak idején a legtöbben - Szamárián keresztül, a hegyek között megy föl Galileába. Ezen az úton közismert volt az a kút, amelyet Jákob kútjának neveztek. Nagyon könnyű azonosítani. Az archeológusok feltárták, ismerjük a helyet. Ez a kút Krisztus előtt kb. ezer évvel már ismert volt és Krisztus után 500-ig még használták. Nem sok kút volt arrafelé. Krisztus megáll a kútnál és beszédbe elegyedik a szamariai asszonnyal. Nem véletlen a történetben, hogy az asszony megütközéssel fogadja ezt. Miért? Hát volt a törvényben olyan előírás, hogy férfinak nem szabad egy asszonyt megszólítani, vagy különösen egy rabbinak nem szabad ezt megtenni? Ilyen előírásról Jézus korából nem tudunk, de az biztos, hogy nagyon illetlen dolognak számított és később tiltották is. Szamaritánus asszonyt megszólítani pedig tisztátalanná tevő dolog volt, mert vallási értelemben tisztátalannak minősítették a szamaritánus nőket a zsidók. És Jézus, a Jeruzsálemből jövő vándor, a kortársak szemében a Rabbi, megszólítja a szamáriai asszonyt. Nemcsak megszólítja, hanem inni kér tőle. Sokszor úgy gondoljuk, hogy ellenséges viszonyban levő emberek között a közeledés első lépése lehet, ha valamilyen segítséget, szívességet kérünk a másiktól. Talán első pillanatban el is csodálkozik rajta, hogy ez hozzám mer fordulni egy ilyen kéréssel? Talán mégsem vagyunk olyan rosszban? És az asszony készségesnek mutatkozik, hogy vizet adjon neki. De azután tovább folyik a beszélgetés, és Jézus kezdi lassan elárulni magát. Lépésről lépésre. Beszél a vízről, beszél arról, hogy ő tud vizet adni, örök életre szökellő vizet. És az asszony fokozatosan érti meg. Először fizikai valóságában gondolja: honnan meríthetne Jézus vizet, mikor olyan mély a kút és nincs neki edénye? Később azonban ráébred, hogy itt más vízről van szó. Aki ebből iszik, nem szomjazik. Majd a külsőből ráébred a kijelentés lelki valóságára: nem fizikai értelemben vett italról van itt szó, hanem valami többről. Talán arról, ami az ember belső életéhez szükséges. Talán arról, amit üdvösségnek nevezhetünk. És közben az asszony elkezd reflektálni. És hallunk a saját életéről, szól a férjéről, majd Jézus mond neki valamit. Azt mondja: öt férjed volt, de aki most van, az sem igazi férjed.

Két vonalon fut az elbeszélés. Kútról és vízivásról van szó a felszínen, kegyelemről és üdvösségről a mélyben. Most megint két vonalon fut az elbeszélés, az asszony az üdvösség témája kapcsán a saját életére kezd gondolni. Igen, a saját életére, a férjére, a múltjára. De közben felsejlik a szamaritánusok egész népének helye az üdvösség történetében. Hiszen az Ószövetségből tudjuk, hogy öt istent imádtak, s mikor az Úr hitére tértek, őt sem igazán, őt sem a tiszta módon imádták. Öt férjed volt, és aki most van, az sem az igazi. Egyszerre az egész népének az üdvössége és a személyes sorsa ott van ebben a pár mondatban. És ott van Jézus szerepe is, aki mégis ezt az üdvösséget akarja megadni: az asszonynak a saját élete után, és az egész népnek a hosszú történelmi sorsa után. És fokozatosan bontakozik ki, hogy Jézus nemcsak próféta, hiszen ez hangzik el először: “próféta vagy, látom”, hanem megvallja, hogy ő a Messiás. De ez Messiás nemcsak a zsidóság Szabadítóját jelenti, hanem az egész világ Üdvözítőjét. A szamaritánusokét is, mindenkiét, aki bizalommal fordul hozzá. Ez hát a mai evangélium tanítása, ebbe kell belekapcsolódni nekünk is. Hogyan? Ahogyan a szamáriai asszony tette. Fokozatosan eljutva Krisztus titkának felismeréséhez, magunkba nézve, mert anélkül nem tudjuk elfogadni és megkapni az általa hozott üdvösséget, hogy a saját életünket ne igazítanánk az ő akarata szerint.

Boldog Meszlényi Zoltán mellszobrát áldjuk meg a mai szentmise után. Az ő példája mutatja, hogy minden papi nemzedéknek, minden püspöki nemzedéknek, és a hívő emberek minden generációjának is megvan a maga kihívása. Ne irigyeljük a régi generációkat, de azokat se irigyeljük, akik most fiatalok. Hogy kinek az élete a történelem melyik szakaszát fedi le, az az isteni Gondviselés titka. Azt tekintsük inkább a szentekben – és így boldog Meszlényi Zoltánban, a vértanúban is –, hogy hogyan állt helyt a történelemnek abban a pillanatában, amely neki adatott. Egy beszédéből szeretnék részletet idézni, mert úgy gondolom, hogy ez a beszéd ma is éppen olyan aktuális, mint amikor elhangzott. Elhangzott pedig Péliföldszentkereszten, 1948-ban.

„Ha eltölti lelkünket a kereszt szeretete, eltörpülnek előttünk a mai gazdasági helyzetből folyó nehézségek. Ma minden figyelmünk erre koncentrálódik: a szegénység, nyomorúság, adóvégrehajtás lebeg ma szemünk előtt, ennek érezzük súlyát, mintha más fájdalom nem volna a világon, s ha ezt kikapcsolhatnánk, akkor megszűnnék minden baj, s talán már nem is kellene többé keresztet hordoznunk. Kedves Hallgatóim, ebben nagyot tévedünk. Az emberiség mindig keresztet hordozott, akkor is, amikor a legnagyobb jólétben élt. Ez a mai nyomorúság csak egy része a mi kereszthordozásunknak. Tudom, hogy értékesebbé, keményebbé teszi a saját keresztünknek fáját, de ha meg is változnak az idők, s ha jön a gazdasági jobbra fordulás ideje, ha csökkenni fog is keresztünknek ez a keménysége, azt egy pillanatra sem remélhetjük, hogy leemelődik vállunkról a kereszt. Mindig hordoznunk kell, amíg a világ világ lesz, amíg nem egyesülhetünk a nagy kereszthordozóval, Krisztussal az ő dicsőségében”.

Hát erre tekint a keresztény ember, Krisztus személyére és a vele való egyesülésre törekszik. Ez adja mindnyájunknak az erőt, ez adja azt az optimizmust, amely nem függ a hétköznapok kisebb vagy nagyobb anyagi gondjaitól, és ez adja Egyházunknak is azt a közösségi érzületet, amelytől valóban Isten népének, Krisztushoz tartozó keresztények közösségének érezhetjük magunkat. Ha a mai estén különösen is tiszteljük Meszlényi Zoltánt, a vértanú püspököt, őrizzük az ő emlékét, őrizzük a vele való közösséget az év több napjain is. Járuljunk oda majd mellszobrához, emlékezzünk szenvedéséről és sorsáról. Kérjük pártfogó segítségét napi gondjaikban, de főleg azért, hogy újra és újra átérezzük: mindannyiunk életének Jézus Krisztus a központja, ővele kell találkoznunk.

Ámen.

VPA Hírporta hir@hirporta.hu